Emlékszem
Emlékszem, mikor megérkeztem a felvételire, nagyon meglepődtem, milyen sokan jelentkeztek a tánc tagozatra.
Emlékszem Zsuzsa nénire, aki kegyetlenül megtekergetett, majd lehetetlennek tűnő dolgokat kért, amiket végül mégiscsak meg tudtam csinálni.
Emlékszem, késő este ért véget a megpróbáltatás, és nagyon aggódtam amiatt, nem jelent-e majd túl nagy hátrányt a megítélésemkor, hogy a műveltségi tesztben arra a kérdésre nem tudtam válaszolni: mi az a rovátka, ugyanis soha nem hallottam előzőleg ezt a szót.
Emlékszem, miközben késő éjszaka autóztunk hazafelé, végiggondoltam mindent, ami aznap történt velem, és mire hazaértünk, tudtam, ebbe az iskolába szeretnék járni.
Emlékszem, nem kaptam kollégiumi elhelyezést, de egy távoli rokon befogadott az egyik szobájába, albérlőnek.
Emlékszem, reggelente egy órát gyalogoltam a Liszt-teremig, ahol a szakmai óráink voltak. Minden reggel bementem egy kis közértbe, vettem egy kefirt 1.50-ért és egy kiflit 40 fillérért. Ez volt a reggelim minden nap. Ennyire futotta.
Emlékszem, a balett-teremben parketta volt és olajkályha, az öltözőben pedig hideg. A rúdnál középen álltam, két olyan lány között, akik nem szerettek. Kicsi voltam, nagyon magányos, és amikor senki nem látott, sokszor sírtam.
Emlékszem, egy reggel nagyon fáradtan álltam a rúdnak támaszkodva, és miközben Márta néni valakinek magyarázott, nem tudtam elnyomni egy ásítást. Nagyon fontos gondolatot kaptam cserébe.
„Akkor is figyelj, amikor másnak magyarázok, mert lehet, hogy abból tanulsz a legtöbbet. Ha azért vagy itt, hogy tanulj, légy itt százszázalékosan, ha nem, inkább menj haza.”
Megfogadtam az intelmeit, és attól kezdve még nagyobb koncentrációval dolgoztam.
Emlékszem, nem mindenki szeretett emiatt.
Emlékszem, mennyire megviselt, amikor az első rostán kiestek néhányan. Kiváltképp egy lányra emlékszem, akit szintén Zsuzsának hívtak. Ő nagyon sírt.
Emlékszem, a vizsgákon fehér harisnyában és rövid ujjú, kék színű egyen dresszben kellett lenni. Az iskola köttette nekünk, méretre készült, emlékszem, nem volt benne varrás, de nem szerettem, durva anyaga volt, dörgölt és szorított.
Emlékszem, egy nap a fiúk kijelentették, hogy akinek a súlya 50 kiló fölött van, azt nem emelik. Hetényi tanár úr pedig úgy kezdte az órákat, hogy minden pozícióban 50 relevét csináltatott velünk.
Emlékszem, mennyire szerettem azt a délszláv vehemenciát, amivel Vidákovics tanár úr a néptáncot tanította. Különösen a kólót imádtam meg az üveges táncot. Emlékszem, ez utóbbi alól az egyik lány felmentést kapott, mert sehogy sem állt meg a fején az üveg.
Emlékszem, amikor a Liszt-teremből átköltözhettünk a színház balett-termébe. A reggeli óráink után ott maradtam, és néztem a nagyok gyakorlatát.
Emlékszem, a régi teremben nem volt ablak, sem balettszőnyeg, voltak viszont oszlopok, az ajtónyílással szemben volt a tükör, amiben remekül lehetett látni Márta nénit, Dórát, Bretust, Prepeliczayt, Zarnóczait, Hetényit, Lovast, Solymost és a többiek közül kilógó, lelkes, kicsit furcsa Cicát.
Emlékszem, mennyire szerettem volna közéjük tartozni.
Emlékszem egy átlagos pénteki balettórára, amikor a tükörben láttam, milyen szépre sikerült a fouetté ugrás. Aztán az érkezéskor hallottam egy furcsa hangot, egy reccsenést, ami úgy hangzott, mintha a lábam és a padló között eltörtek volna egy vastag, száraz ágat. A fájdalomra is emlékszem, ami a bokámtól az agyamig hasított, mint egy éles szamurájkard. Emlékszem, a padlón ültem, bal lábamat a kezemben dajkáltam, mint egy kisbabát, rettegtem, nehogy hozzáérjen valaki, és éreztem, hogy baj van. Mivel nem tudtam felállni, a fiúk gólya viszi a fiát-ban kivittek az öltözőbe, föltettek az asztalra, én pedig letekertem lüktető lábamról az időközben rákerült vizes törülközőt. Amikor megláttam buci méretűre dagadt, sötétkék színű bokámat, tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Mindez a negyedik évben történt, és amíg az osztály a koncertvizsgára készült, én két hónapon keresztül gipszben bicegve arra vártam, hogy leteljen a kényszerpihenőm. Három hét alatt kellett használhatóvá varázsolni az alig mozgó, a csonkolástól jelentősen megrövidült bokaszalagjaimat, újra felépíteni elsorvadt izmaimat. Eleinte a járás is fájdalmas volt, abba pedig nem is mertem belegondolni, hogyan fogok féltalpra állni, ugrani, forogni, spiccelni. Emlékszem, amikor aztán a nagy napon táncoltam a többiekkel együtt a Pécsi Nemzeti Színház színpadán, azt éreztem, megérte küzdeni. Egy totálisan vert helyzetből győztesként kerültem ki.
Színházi előadást is abban az épületben láttam először. Operett volt, de hogy mi, arra már nem emlékszem. 14 éves voltam, elsős növendéke az iskolának, két év múlva pedig már aktív résztvevője több produkciónak.
Emlékszem a Cigányszerelemre, táncoltunk benne. A pincében öltöztünk, fekete parókám volt, és amikor először kellett kisminkelnem magam, majdnem húsz percbe telt, mire szimmetrikusra meg tudtam rajzolni a számat.
Emlékszem, statisztáltam a Lohengrinben, amelynek próbái alatt egymásba szerelmesedtünk a fess baritonistával, aki után a fél város epekedett akkoriban.
Emlékszem a Peer Gyntben a manók táncára, Holl Istvánra, és arra, milyen félelmetes gomböntő volt Kézdy György, akitől majdnem szörnyethaltam, amikor egy alkalommal szembe jött velem a sötét folyosón.
Emlékszem az Übüre, a Titus Andronicusra, Sík Ferencre, Győri Emilre, Bókai Marira, Kőmíves Sunyóra, Szegvári Menyhértre, Vári Évára, Mester Istvánra… sorolhatnám holnapig.
Emlékszem az Óriáscsecsemő-re, amire nézőként érkeztem, de a színpadon ért véget az estém, ugyanis be kellett ugranom az előadásba, mégpedig úgy, hogy az asszisztens mindig gyorsan elmondta, mit kell csinálnom a következő jelenetben.
Emlékszem, minden balett bemutatón ott voltam, és biztos, hogy míg élek, emlékezni fogok arra a fájdalommal teli gyönyörűségre, amit a Requiem premierjén éreztem. Természetesen Eck Imre koreográfiája volt.
Ő színészmesterséget tanított az osztályunknak. Pontosabban színházat, színházi létezést, kreatív együtt gondolkodást. Nem kész megoldásokat, előre gyártott válaszokat kaptam tőle, hanem felébresztette bennem a vágyat önmagam megismerésére, és a saját válaszaim megtalálására. Számára a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy így kell, és csak így érdemes létezni egy művésznek. Kíméletlenül tudtomra adta, nem csak a pontosság érdekli, hanem az őszinte, igaz, átélt fogalmazás. Ha nem ezt látta, nem köntörfalazott. Néha nehéz volt feldolgozni kegyetlenül őszinte kritikáját, de az biztos, hogy az ő kezét fogva tettem meg az első lépéseket a színművészet felé. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem.
Emlékszem, egyik félévben a Szentivánéji álom mesteremberek jeleneteit próbáltuk, amihez egy másik legendát, Paál Istvánt is segítségül kaptuk, aki kurzust tartott nekünk, és olyan hatással volt rám, hogy néhány évvel később miatta szerződtem a szolnoki színházba.
Akkor még nem tudtam, hogy egy életre megfertőződtem a színház nevű vírussal. Nem is értettem, miért agitál annyira Éva néni, hogy jelentkezzem a Főiskolára.
Emlékszem, ültem a nappalijában, ő verseket adott, hogy tanuljam meg őket, köteteket, hogy válogassak belőlük.
Emlékszem, milyen hittel beszélt mindenről, ami irodalom, és mekkora élvezettel mesélt régi korok művészeiről, elemezte alkotásaikat.
Emlékszem, amikor az érettségin, a művészettörténet tétel kihúzása előtt rémülten ránéztem, szeretetet és biztatást láttam a szemében. A tekintete azt mondta: nyugalom, bármi is lesz, tudni fogod. Miután felolvastam a tétel címét, ismét rápillantottam és azt láttam az arcán, hogy én nagyon jól tudom a gótikát. Mindig melegség lesz a szívemben, ha rá gondolok, és emlékszem, az ő szájából hallottam a legmulatságosabb és legszeretnivalóbb szavaim egyikét. Így hangzik: izésan.
Kedves iskolám, boldog születésnapot! És bízom benne, hogy ez a kis visszaemlékezés nem hangzott nagyon izésan.
Hullan Zsuzsa
