Hú de rég volt…
3 éves koromban kezdem balettozni Bártfai Márta néni balettiskolájában. A vizsgaelőadások mindig a színházban voltak, így már kicsi koromban megcsapott a színházi légkör, izgalom, színpadi szereplés varázsa. Mikor elérkezett az idő, Márta néni félrehívott, hogy szerinte kellene jelentkeznem a balettintézetbe. Hát, úgy is volt, persze nem vettek fel, de igazából nem is akartam. Azt hiszem, én voltam az egyetlen gyerek, aki vigyorogva jött ki a felvételi vizsgáról…
Vissza Pécsre (ja azt nem is mondtam, én pécsi vagyok J), és jelentkeztem a Művészetibe, ahová sikerült is bejutnom.
Ez a suli egy olyan különleges élmény, amit máshol nem kaphatsz meg. Reggel balett a Liszt-teremben, aztán futás a suliba tanórákra, délután megint táncórák a suliban, vagy a színházban, este próba, vagy előadás a színházban. Közben lerohantunk a menzára ebédelni. Rengeteget futkostunk J . A “rendes” órákat néha elblicceltük, néha széthülyéskedtük, trollkodtuk (mert persze a táncosok közt volt néhány igazi színészi tehetség is J ) így sok tréfát eszelt ki a csapat. Az én feladatom az volt, hogy ahány kéményseprő jött velem szembe az utcán, aznap annyi óra elmaradt. És ez MINDIG bejött.
Félre a tréfát, remek 4 évet töltöttünk itt, megismertük a színházi légkört, fegyelmet, megtanultunk egy csomó olyan dolgot kiváló tanárainktól, amik még most is meghatározók. Rónay Mártától a balett csínját-bínját tanultuk, Hetényi Jánostól emelést, akrobatikát, Majoros Istvántól azt, hogy hogyan kell a színpadon jelen lenni, Vidákovics Antalnál kiköptük a belünket (“bumburubumbum”), Eck Imre érdekes és izgalmas koreográfiáival fejlődtünk táncművésszé. Dodó néni mindig kedves volt hozzánk, és Csethe Éva néninél jobb osztályfőnököt nem is találhattunk volna.
Az én esetemben sajnos nem tartott sokáig a hivatásos táncos pálya, suli után a Győri Kisfaludy Színházban táncoltam/statisztáltam/báboztam, (ott jónéhány Müszis táncos dolgozott/dolgozik) de 4 év után Ausztriába, majd Kanadába kerültem, és itt vége lett a táncos életnek.
Viszont a színházi múltnak köszönhetően, immár 35 éve, Torontóban több mint 500 programot szerveztünk férjemmel (többek közt jónéhány pécsi és győri művészt is vendégül láthattunk). Soha nem szakadt meg a színház és a művészet szeretete bennünk, az előadás fegyelme, a szervezés pontossága, a nézők tisztelete…
A színház és a tánc még nagyon sokáig hiányzott nekem, az nem múlik el attól, hogy már nem táncolsz, de sajnos az körülmények máshová vetettek. Viszont úgy érzem, talán itt van küldetésem… Nagyon jó érzés látni azt, amikor a közönség értékeli a művészek előadását, és tudod, hogy ebben neked is részed volt. A színházi légkört itt saját klubunkban próbáljuk megteremteni.
De azt, hogy honnan jöttünk, soha nem feledjük, és ez a suli egy hatalmas, tartalmas alapot ad ahhoz, hogy egész életünkben végigkísérjen a művészet szeretete, a színpad tisztelete és varázsa.
Köszönettel a szép évekért:
Papp Hortenzia
(1979-83 évfolyam)