Egyet előre és kettőt hátra…

Exkluzív interjú Samai Dórával, a MEGATÁNC szekszárdi versenyzőjével

Ahogy azt már korábban a Megasztár-versenyeknél hagyományosan megszokhattuk, ugyanígy most is hétről hétre figyelemmel kísérhetik városunk polgárai az egyik kereskedelmi csatorna által meghirdetett legújabb korti táncversenyünket, a Megatáncot. A verseny érdekessége – azon kívül, hogy ebben a műsorban a tánctudásra kíváncsi a tisztelt zsűri – maga a tény, hogy szűkebb hazánkból, Szekszárdról is bekerülhetett a döntősök közé egy fiatal, céltudatos lány, Samai Dóra. – Dóra az eddigi megpróbáltatásokról, élményekről, küzdelmekről lapunknak is nyilatkozott…

– Mielőtt Megatáncos lettél, mivel töltötted napjaid?

– Lassan már 5 éve, hogy a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában tanulok, s ez jócskán meghatározza mindennapjaim. A reggeltől estig tartó táncolás és mellette a tanulás is eredményesen zárult: sikeresen leérettségiztem, ezután az ötödév szinte csak a táncról és a szakmai dolgokról szólt. Természetesen a legtöbb időt barátaimmal, családommal szeretem eltölteni, de emellett azért folyamatosan kell koncentrálnom a táncórákra is.

– Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni táncművészettel?

– Úgy 14 éves koromtól, amikor jelentkeztem a pécsi középiskolába. Előtte helyileg nem igazán volt lehetőségem ebben a műfajban mozogni. Ami tánccal kapcsolatos dolog volt Szekszárdon, azt természetesen kipróbáltam. Így például az aerobicot is, de az annyira nem tetszett. Aztán elkezdtem járni német táncra, mert akkor a Babits iskolában tanultam német tagozaton, de mellette még sportoltam, atlétikáztam.

– Honnan jött az ötlet, hogy jelentkezz a táncversenyre?

– A pécsi suliban nagyon dominál a táncos életmód. Minden osztálytársam ezzel foglalkozik. Reklámban láttuk meg Lalival a megaverseny hirdetését, aki most szintén ott táncol velünk. Elkezd­tünk gondolkozni róla, milyen jó lenne, ha ott lennénk. Ezután, titokban jelentkeztem, amit még magam sem tudom, hogy miért így tettem. Aztán én is, ő is bejutottunk.

– Mikor jött el a pillanat, amikor már biztos voltál benne, döntős lettél?

– Az előfelvételin több ezren jelentkeztünk, abból lettünk nyolcvanan kiválasztva. Majd 41 emberre szűkült a keret. Én, őszintén szólva nem tudtam hova tenni magam, mert úgy éreztem, jó is, amit csinálok, de voltak rossz érzéseim is az elvárások tekintetében.

Akkor kezdtem el reménykedni, amikor a 41 jelöltből csoportokban mentünk be táncolni. Ezután került be 8 fiú, 8 lány a végső csapatba. Közben megtudtam, hogy a 8 lányból háromnak megvan a biztos helye, de még visszahívnak párat válogatásra. Aztán engem a végén még egyszer behívtak párbajozni. Akkor vált világossá számomra, hogy a nyolcadik helyért küzdöttem meg. Improvizálnom kellett, de nem féltem a feladattól.

Amikor kiderült, hogy bekerültem, úgy éreztem, kb. három lépést haladtam előre az életemben.

– Milyen érzés volt először fellépni a szélesebb közönség és a TV-nézők tábora előtt? Létezik-e valamilyen módszer, recepted arra, hogy leküzdd az esetleges lámpalázat, félelmet, ami ilyen helyzetben természet­szerűleg előjöhet?

– Ne is mondd! A fellépés előtt olyan szinten izgultam, hogy nem lehetett hozzám szólni. A discotánc és az első párom miatt is izgultam, mivel nehezen tudtunk szakmailag együttműködni. Most, a második döntőn ellenben sokkal biztosabb voltam magamban. Ugyanakkor ez a második választottam, Csanádon is múlt.

Az első nagy TV-felvételnél eszembe sem jutott, hogy mosolyogjak, mert – gondoltam – üristen, lehet, az Enci néni Dunaújvárosba éppen engem néz. Az biztatott, hogy szüleim, testvéreim kint voltak a nézőtéren. Furcsa volt, hogy a próbán még teljesen üres a nézőtér, majd hirtelen, egy csapásra megtelik emberekkel. Fantasztikus volt, ahogy meghallottuk a szignált: most mi következünk…

– Hogy állsz a lábsérüléseddel? Nehéz volt így végigcsinálni az első fordulót?

– Köszi szépen, már múlik a fájdalom. Érdekes volt, hogy azokban a percekben, amikor élesben léptünk fel, szinte nem is éreztem fájdalmat. Előtte és utána viszont annál inkább nyilallt a bokám.

– Mit üzen­nél azoknak, akik hasonló cipőben járnak és sikeres szereplésre vágynak a táncművészet világában? Mire figyeljenek?

– Nagyon fontos a megfelelő szakmai tudás és az alázatosság a szakma iránt. Ezek nélkül nem lehet előre haladni.

Erős hittel, és persze némi szerencsével elérhetjük a várva várt célvonalat.

– Ha kívánságod lenne a jövőre nézve, mi lenne számodra most a legfontosabb?

– Első helyre mindenképp a családomat tenném, saját jövőmet nézve szívesen dolgoznék színházban, de mindenképpen maradnék továbbra is a táncművészet vonalán.

Gyimóthy Levente