2003-ban végeztem a MÜSZI-ben. Nagyon szerettem azt az öt évet, amit itt töltöttem. Teljesen átformálta a világnézetemet és az értékrendszeremet – pozitív értelemben.

Nehezen választok ki egyet a legkedvesebb emlékek közül, mert szerencsére nagyon sok van.

Minden nap hatással volt rám, hogy az iskolát belülről nagyon szépnek láttam, jó érzés volt a falai között lenni, hogy folyamatosan szólt valahol a zene – a tanórák közti szünetben is – mert valaki mindig zongorázott a tantermekben.

A Kék szalon kiváló helyszíne volt a karácsonyi hangversenyeknek, de a feltöltő beszélgetéseknek is. Mivel a nővérem képzős volt, sokszor megfordultam azon a folyosón is, szerettem a kiállított műveket nézni, vagy azt, ahogyan a szakműhelyekben dolgoznak valamin. Imádtunk színházba járni, mentünk, amikor csak tehettük.

Sok jó élményem van a szakmai és közismereti tanárainkkal kapcsolatban is. A fentebb említett formáló erő rajtuk keresztül érkezhetett meg hozzánk a legközvetlenebb módon, és nagyon hálás vagyok ma is a belénk fektetett figyelmükért és energiájukért. Az osztályunk egy szuper közösség volt, de ez tapasztalatom szerint ugyanígy elmondható az egész iskolára. Jó és megtartó közösség épült velünk és nekünk. 

Hosszan tudnám még sorolni, hogy milyen kedves emlékek maradtak ebből az időszakból, viszont van egy nagyon szürreális és vicces emlékem, amit még szeretnék megosztani. Egy alkalommal, amikor az iskola felé tartottunk – a lányok a kollégium felől, a fiúk pedig a buszmegállóból jöttek szembe -, az egyik fiú elkiáltotta magát: – „Ki ér oda előbb?!”. 

Óriási verseny kezdődött, mindenki futott, ahogy csak bírt, hogy minél hamarabb érjen a kapuhoz, de amikor az első odaért, valahogy megcsúszott és egy ember kivételével mindenki elesett emiatt. Egymásra, halomra, mindenki. Mondanom sem kell, hogy majdnem megfulladtunk a nevetéstől, de szerencsére senkinek sem esett baja.

Van még valaki, aki ilyen emléket mondhat magáénak a MÜSZI bejárata előtt? 🙂

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy itt töltöttem a középiskolás éveimet és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Ha a tánc oldaláról nézem az előnyöket, akkor azt mondhatom, hogy észrevétlenül nevelődtünk tudatosságra, fegyelemre és kitartásra. Az iskola nyújtotta lehetőségek által betekintést nyerhettem a színház világába, ami akkor rabul ejtett, és azóta sem enged. Felkészített egy olyan pályára, ami a hivatásom volt tizenegy éven át. Példaképeket láthattunk minden nap a tanáraink személyében, a visszatérő itt végzett táncosoktól pedig a lehetőségeket a jövőre nézve. Sokat köszönhetek Kovács Zsuzsannának, aki a balettmesterünk volt és Uhrik Teodórának, aki akkor a tánctagozatot vezette.

Ha az egész iskolára vonatkozóan vizsgálom, már önmagában az transzformáló volt, hogy ebben a közegben töltöttük a mindennapjaink jelentős részét, napi 8-10 órát akár. Ennek köszönhető, hogy alapvető igényünk lett a kultúra és művészet jelenlétére az életünkben. Nyitottá váltunk mindenre, ami ehhez tartozik és ez a szemléletmód akkor is hasznosnak bizonyult, ha valaki közülünk mégsem a szakmában helyezkedett el. 

Remélem, ti, akik most oda jártok, tudjátok, hogy milyen nagy ajándékkal gazdagodtok ebben az iskolában. Bár lehet, hogy ezt én is csak idővel tudtam így látni, és akkor csak azt éreztem, hogy valami itt nagyon jó, valamiért nagyon jó idetartozni.

Az iskola után egy évad erejéig a Pécsi Balett tagja voltam, majd a Szegedi Kortárs Baletthez szerződtem. Szegeden igazán megtaláltam a helyem és tíz nagyszerű éven át lehettem a társulat tagja. A táncművész pályát harminc éves koromban hagytam abba, mert ekkor valami nagyon átalakult bennem és még sok minden másban is szerettem volna fejlődni és kiteljesedni. Ezekből az egyik legfontosabb az anyaság. Emellett hosszú ideig a jóga volt meghatározó, ennek világa kötött le és az oktatásával foglalkoztam. Azt gondoltam, soha nem fogok táncot tanítani, mert nagyon sokáig nem volt hozzá kedvem, de idén ősszel egy váratlan felkérésnek eleget téve ez is eljött és szépen visszakúszott az életembe a tánc. Külön öröm, hogy alkalmanként a kedvenc társulatommal, az SZKB – val is dolgozom. Ez a jelen, a hosszabb távú jövő pedig még meglepetéseket tartogat. Bár nem olyan nagy titok, melyik terület vonz, hiszen kulturális szakirányon tanulok éppen a szegedi egyetemen.

Kedves jelenlegi Diákok!

Kívánok nektek legalább annyi jó emléket az itt töltött évek alatt, mint amennyit én is kaptam, és váljatok minél többen sikeres táncművészekké! 

Ha pedig mégsem ebben a szakmában helyezkednétek el, biztos vagyok benne, hogy a MÜSZI-ben elsajátított értékrend az élet bármely területén kamatoztatható.

Juronics-Palman Kitti